Spaller Árpád

Számvetés és életmű - Lipcsey Ildikó és Erdély

 

Az első könyve, amelyik a kezembe került az erdélyi autonómiákról szólt. Akkor még nem ismertem Ildikót. Mi Erdélyben a saját bőrünkön tapasztaltuk a történelmi változásokat, melyek a mindennapok küzdelmeiben jelentkeztek. Számunkra, kolozsváriak számára, nem sokat jelentett a Magyar Autonóm Tartomány léte. Részesei voltunk iskolánk, az Ady Endre líceum „elsincaiosításának", az egyetem elrománosításának. (Az Ady Endre líceumot átnevezték Ady-Şincai névre, ezzel megszüntetve a líceum tiszta magyar összetételét. A cél az elrománosítás volt.)

Természetesen szenvedő alanyai voltunk közösségi életünk szétverésének is. A középiskolai és egyetemi baráti társaságunk egyetlen tagja sem kapott munkahelyet Kolozsváron. Szétszórtak az ország különböző helységeibe, lehetőleg román környezetbe, hogy „szokjuk a rendszert". Magyarországra való kitelepedésünk után találtam rá Lipcsey Ildikó Erdélyi autonómiák című könyvére, mely rendszerezte, helyére tette az eddig kusza, töredékes ismereteimet erről a kérdésről. Ő fogalmazta meg pontosan érzéseinket, kételyekkel bőven átitatott reményeinket az új „román demokráciáról". A bevezető sorokban ezt írja: „Úgy tűnik, miután az 1989-es esztendő mindenhol, tehát Romániában is elhozta a fordulatot, megkezdődött a visszarendeződés, a demokrácia, a többpártrendszer, az európai normák felé, ismét kedvező történelmi pillanat előtt állunk: az együttműködés, a határok légiesítése, Egyesült Európa, azon belül: Egyesült Kelet- és Közép-Európa, kooperáció, önkormányzat, autonómia újból napirendre kerül."

A könyv végén keserűen állapítja meg: „1989. december 22-én Romániában is győzött a forradalom. Az eufória első pillanataiban úgy látszott: egymásra talált a román és a magyar nép. Ezek a pillanatok hamar elmúltak. Vádaskodás, ellenségeskedés, sőt pogromok a román fél részéről, fenyegetettség, rettegés a magyarság számára."

Ma már tudjuk, hogy mindaz, amit szerettünk volna, és amit Ildikó ilyen szépen megfogalmazott, hogy „Erdélynek a híd szerepen túl történelmi hivatása az, hogy az európaizálás, a nemzeti megbékélés modellje legyen Románia számára" illúzió maradt. Románia ma az Európai Unió tagja, anélkül, hogy megvalósult volna az erdélyi magyar autonómia, mint ahogyan a szlovákoknak sem kellett lemondaniuk a Benes-dekrétumokról ahhoz, hogy az EU tagjai legyenek.

A gyanakvással teli reménykedést az erdélyi magyarság a második világháború után már egyszer átélte és nagyon megsínylette. Ezt világította meg a Kurkó Gyárfás emlékére, Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján (1944-1953), valamint A CASBIcímű dokumentum- és tanulmányköteteivel.

Az 1987-ben megjelent Kurkó Gyárfásról szóló dokumentumkötet, a Magyar Népi Szövetség elnökének újságcikkekbe öntött gondolatait, beszédekben kibontakozó elképzeléseit, politikai hitvallását, naivitással összefonódott egyenességét, az erdélyi magyarság iránti elkötelezettségét illusztrálja. A könyv a Kurkó cikkeken, beszédeken és tanulmányokon kívül  kortársak (Méliusz József, Beke György, Balogh Edgár valamint Sütő András) megemlékezését is közreadja, melyek közül Sütő András véleménye világítja meg legjobban az igazságot: „Tűnődéseidben földereng egy arc a közeli és távoli múltból; első pillantásra nem tudod, miért oly ismerős, majd szíven üt a hasonlóság: Kolhaas Mihály [Egy lócsiszár virágvasárnapja] meggyötört vonásai között felfedezed a Kurkó Gyárfáséit - kortársadét. Mindketten az igazság fanatikusai voltak, amiért az egyik (Kolhaas Mihály) halálra, másik (Kurkó Gyárfás) tizenhat évi börtön után őrületre ítéltetett."

A könyv lapjairól egy olyan ember képe bontakozik ki, aki tisztességes eszközökkel a román kommunisták iránti (sajnos) teljes bizalommal harcol az erdélyi magyarság jogaiért. Utólag azt is lehetne mondani, hogy naiv volt, pedig ez így nem igaz, hiszen tudta, hogy mi történik az országban, de hinni akarta, hogy: „... Erdély az erdélyieké volt és azoké kell, hogy maradjon mindig." (Világosság, 1945. szeptember 8-9.)

Miközben a Magyar Népi Szövetség feltétel nélkül kiszolgálta az akkori román és a szovjet kommunista politikát és Kurkó Gyárfás szavaival: „különös bizalommal tekintünk a Szovjetunió felé", addig „50-60.000 embert zártak internáló- és munkatáborba" (Méliusz József), akiknek a Scinteia szerint is 80 százalékuk magyar volt.

Az 1945. február 17-én a Miniszterelnökségnek küldött táviratában Kurkó Gyárfás tiltakozik az ellen, hogy „a román hatóságok Észak-Erdélyből igen sok békés lakóst letartóztattak, hadifogolynak nyilvánítottak és jogtalanul elhurcoltak. Ezek az ország különböző táboraiban a legembertelenebb bánásmódban részesülnek. Mind a földvári, mind a többi táborban az éhínség és a tífuszjárvány következtében naponta húsz-harmincat temetnek közülük. A tábor parancsnoksága a hozzátartozók segélynyújtását is megakadályozza. E táborokban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok. Tervszerű merénylet ez az együtt élő népek demokratikus összefogása ellen. Kérjük azonnali vizsgálóbizottság kiküldését az ODA (Országos Demokrata Arcvonal) képviselőinek részvételével". A táviratrészletet Lipcsey Ildikó másik, már említett könyvéből idéztem, melynek címe: A Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján (1944-1953). (Possum Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1998.) Ez a könyv nagyon szomorú bizonyítéka annak a ténynek, hogy a Magyar Népi Szövetség 100-as intézőbizottsága (vezetői), hallgatva a „Gróza Péter" által irányított zenekar szirénhangjára, önként feladta Erdélyt. 1945. november 15-18. között tartották a 100-as intézőbizottság ülését Marosvásárhelyen. Ezt a találkozót a román baloldal arra használta fel, hogy meggyőzze a magyarságot, hogy a nemzetiségi kérdést gyökeresen átalakították. Ezzel akarták elérni azt, hogy a Magyar Népi Szövetség mondjon le Erdélyről. A vitában - melyben Gróza is részt vállalt, nagyvonalú ígéretekkel a magyarság sorsát illetően - az az irányzat érvényesült, mely szerint Erdély nem jelentheti vita tárgyát a két ország között. A határozatot, melynek elfogadásában Kurkó Gyárfásnak jelentős szerepe volt, lényegében a román kommunisták fogalmazták meg. Az erdélyi magyarság, melynek csak egy kis hányadát képviselte a Magyar Népi Szövetség, több esetben is hangot adott elégedetlenségének, mondván, hogy „eladták Erdélyt".

Elsőként (1945. december 25-én) a Szociáldemokrata Párt Magyar Bizottsága kiáltványban tiltakozik: „Véget kell vetnünk annak az egyoldalú romániai politikának, amely a történelmi helyzet megkövetelte mérsékleten túlmenően megalkuvásokkal, a valóság elhomályosításával kísérli meg egy közel kétmilliós nemzetiségi demokratikus tömeget képviselni és vezetni". Ezekben a hetekben Márton Áron püspök levelet küld Petru Grozának. Ebben, a több mint egymillió romániai magyar katolikus nevében emelte fel szavát egy újabb „igazságtalan ítélet kimondása és végrehajtása ellen". Sajnos minden figyelmeztetés, tiltakozás ellenére az ítélet végrehajtatott, és Észak-Erdély újra Románia része lett.

Az erdélyi magyarság második világháború utáni életét és szenvedéseit nehezítette az Ellenséges Javakat Felügyelő és Kezelő Pénztár (román rövidítésben CASBI), amelyet a magyar állam, magyar állampolgárok, romániai magyar nemzetiségű állampolgárok ingóságainak és ingatlanainak, ipari és kereskedelmi vállalatainak, pénzintézeteinek elkobzása céljából hoztak létre.

Lipcsey Ildikónak A CASBI (Possum kiadó, 2001) című könyve válogatást ad azokból a dokumentumokból, melyek még ma is feldolgozásra várnak, és elénk tárják az erdélyi magyarság újbóli kirablását.

Azt, hogy a második világháború után mi történt velünk, az erdélyi magyarsággal, hitelesen bizonyítja a Páskándi Géza életéhez és művei keletkezéséhez nyújtott történelmi háttérvázlat. (Máramarosi Iza [Lipcsey Ildikó]: Páskándi Géza.Primor-Intermix kiadó, Budapest-Ungvár, 1994.)

Páskándi írói pályájának kezdete arra az időszakra esik, amikor „idétlen alkalmi versek" - meggyőződésből vagy nem, ma már nehéz volna megválaszolni - születtek ismert értelmiségiek tollából: „Nincs kibúvó, jövőnk parancsa / Szab az önvádnak is határt, / Jövőnkért harcolok. S e harcra / Vezessen a sztálini Párt" (Szabédi László). Ebben az időben nevezik - először, de nem utoljára - az erdélyi magyarokat „magyarul beszélő románok"-nak (Robotos Imre). (Erdélyi magyar sajtószemle, 1950. július, 5-6. szám. Megjelenési hely: Páris, szerkeszti: Albrecht Dezső. Megszületik a „magyarul beszélő román" fogalma: „Robotos Imre a kommunista párt magyar nyelvű hivatalosának a főszerkesztője így fogalmazta meg a magyarság jogállását: »A román népi demokráciában, a románokon kívül MAGYARUL BESZÉLŐ ROMÁNOK is élnek. Ne beszéljünk tehát magyar nemzetiségről.« Robotosnak ez a kijelentése még a jelenlévő Révai Józsefnek is heves ellenkezését váltotta ki.")

A börtönök zsúfolva vannak politikai, főleg magyar nemzetiségű elítéltekkel. Ekkor (1949. június 21.) tartóztatják le Márton Áron római katolikus püspököt, Kurkó Gyárfást a Magyar Népi Szövetség elnökét, Dr. Venczel Józsefet, Teleki Ádámot, Pásztai Géza ügyvédet és még hosszan lehetne sorolni azokat, akiktől a kommunista rezsim félt.

A magyarországi 1956-os forradalom jó alkalmat szolgáltatott a román rezsimnek arra, hogy folytathassa a már nagyon régen megfogalmazódott tervének megvalósítását, a homogén román nemzeti állam létrehozását. Ennek a tervnek egyik fő célkitűzése az erdélyi magyar értelmiség megsemmisítése volt.

A recept ismert volt. Előbb meg kellett tölteni velük a román börtönöket, egy részüket fizikailag meg kellett semmisíteni, majd következhetett a magyar középiskolák és a magyar nyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolása. Ezeknek az embertelen intézkedéseknek esett áldozatul Páskándi Géza, Varró János, Bartis Ferenc, Dávid Gyula, Takács Ferenc és még több tízezer ember.

Kádár romániai útja során (1958. február 20-28.) megerősítette a román pártvezetést abban, hogy bármit is csinálnak az erdélyi magyarsággal, ők nem fognak beleszólni. Idézet Kádár beszédéből: „A Román Népköztársaságban, ahol nincs elnyomás, a magyar nemzetiségűek szabadon fejleszthetik képességeiket... Nincs megkülönböztetés, nincs diszkrimináció, nincsen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak semmi okuk a panaszra, szabad, demokratikus, a szocializmust építő hazában megbonthatatlan békében és barátságban élnek egymás mellett románok, magyarok és más nemzetiségűek." Világos beszéd volt. Az erdélyi magyarság most már biztos lehetett abban, hogy az anyaország magára hagyta, és kiszolgáltatta a román kommunista rezsim kénye-kedvének. Ha voltak is látszatengedmények egy-egy rövid időre, a mindenkori román politika gondoskodott arról, hogy az erdélyi magyarság saját hazájában, saját szülőföldjén ne érezze otthon magát. Folyamatosak voltak a zaklatások, a megfigyelések, a házkutatások nemcsak az alkotó magyar értelmiség körében, akikre sokkal jobban odafigyeltek, de az egyszerű embereket sem kímélték, ha alkalmat találtak rá. Mindenkire rájárt a rúd. Az egyszerű mindennapi életet élő, dolgozó ember egyszer csak arra ébredt, hogy gyermeke nem beszélhet anyanyelvén az iskolában, mert megtiltják, sőt bántalmazzák is ezért, vagy csak minden ok nélkül felkutatják a házát, könyvtárát, zaklatják a családját, burkoltan vagy nyíltan fenyegetőznek stb. Ez vezetett ahhoz az exodushoz, melynek méretei a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején elérték a Trianon utánit. A könyv végén három beszélgetést olvashatunk, melyeket Lipcsey Ildikó készített Páskándi Gézával.

E beszélgetésekben Páskándi érdekesen és meggondolkoztatóan fejti ki Erdély és benne a magyarság sorsát, jelenét és jövőjét. A könyvet ajánlom mindazoknak, akiket érdekel egyik legnagyobb írónk, Páskándi Géza életműve, valamint véleménye Erdélyről. A könyvben felfedeztem egy elírást is. A 83. oldalon az 1956-os események ürügyén a román hatalom brutális megtorló intézkedéseivel kapcsolatban olvashatjuk: „Az azonban bizonyos, hogy Sass Mihály érmihályfalvi lelkész nem az egyetlen volt, akit kivégeztek!" Helyesen Sass Kálmán. Mielőtt valaki félreértené, Lipcsey Ildikó pontosan tudta, hogy kiről van szó, hiszen az Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében című összefoglaló műben már helyesen, Sass Kálmán neve szerepel. Sass Kálmán lelkészt az 56-os események megtorlásaként 1958. február 19-én, több társával együtt letartóztatják, és halálra ítélik. A halálbüntetést végre is hajtották.

Az említett nagyszabású történelmi munka felöleli mindazokat a történéseket, melyeket az erdélyi magyarság Trianon óta egészen 1996-ig megélt. A könyv 1996-ban jelent meg először angol nyelven, majd két év múlva a magyar bővített változat is napvilágot látott. Ez összefoglalója mindannak, amit eddig több könyvében is leírt a román uralom alatt sínylődő erdélyi magyarság történetéről.

Ildikó többször is megcsillantotta írói, költői tehetségét. Ennek tanúbizonysága többek között a Nemzedéksirató című esszé- és vallomásgyűjtemény. Miközben emléket állít erdélyi barátnőjének, Salamon Anikónak önmagáról is beszél. Arról a végtelen rajongásról, mely egész életét Erdélyhez kötötte. Ahogyan ő mondta, igaz, hogy a történelem úgy rendelkezett, hogy Magyarországon szülessen, de Erdélyben fogant. Nemcsak értette, de érezte az ottani emberek életét, gondolkodását. Minden érdekelte, ami ebben a kis különleges országrészben történt. Nagyobb rálátással, mint az ottaniak, és talán nagyobb rajongással is érzékelte az ottani ízeket, emberi rezdüléseket, szenvedéseket. Járta Erdély eldugott vidékeit, kis falucskáit, ismerkedett az emberek életével, sorsával.

Ez a könyve áll hozzám a legközelebb, talán azért, mert egy évben születtünk, és ugyanahhoz a generációhoz tartoztunk, csak hát mi, ott Erdélyben, jobban be voltunk zárva a „magasan fejlett" szocializmus tyúkketrecébe, mint magyarországi honfitársaink. Magaménak érzem Ildikó kijelentését: „Tessék tudomásul venni: tőlünk, akik 1945 után születtünk elvették az életünket!"

A könyv második része: Erdélyi értelmiségiek az anyaországban, sok, ma is létező kérdést boncolgat. Ehhez csak azért nem merek hozzászólni, mert én is sokat átéltem, és akkor velem lenne teli ez az emlékezés. Egy mondaton azonban megakadt a szemem: „Gáll Ernő kéretlenül megtette azt, amit az erdélyi népi írók elmulasztottak: önkritikát gyakorolt. Miért? Mert mindannyian megírták a maguk szocreál verseit, a pártvezetőket dicsérő műveit, mert denunciálták kortársaikat, és nyugodtan elfoglalták egyetemi katedráikat, lakásaikat. A mulasztást, a hallgatást, a GYÓNÁST - feledékenységből, gyávaságból? - a legkiemelkedőbb írói teljesítmény, életmű sem helyettesíti." Sajnos nem mindenki élt a lelkiismeret diktálta lehetőséggel. Gyávaságból, gőgből? - ki tudja.

A könyv legjobban megrázó, felkavaró része „Egy rákos nő feljegyzései". Ez az az önvallomás, amit mindenkinek el kell olvasni. Erről más nem is írhat, csak aki éli, átéli. Ezt követi a legmélyebb emberi kérdésekről, az Istenről, a hitről, a szeretetről és nem utolsó sorban a közéletről szóló fejezet.

Lipcsey Ildikó tevékenysége társadalmi téren is megmutatkozott. Az Erdélyi Szövetség létrejöttétől kezdve aktív szerepet vállalt a szervezetben. A Szövetség, 1988-ban alakult meg, és attól kezdve megszakítások nélkül működik. Tevékenysége a kezdeti látványos akcióktól (nagy gyűlések, tanácskozások, memorandumok) az utóbbi években inkább a tudományosság felé fordult. Vezetését Lipcsey Ildikó 2002-ben veszi át Székelyhidi Ágostontól, és ezt a tisztséget egész haláláig tisztességgel és hozzáértéssel látja el. Nevéhez számtalan könyvbemutató, tanácskozás, tudományos összejövetel fűződik. Említésre méltó, hogy a szövetség égisze alatt, 1990-es kezdettel indult meg az ERDÉLYI MAGYARSÁG című lap, mely az egyik legrégebben megjelenő, Erdéllyel foglalkozó sajtókiadvány. A lap elődjét, melynek ugyancsak Erdélyi Magyarság volt a címe az 1970-es évek második felében (1978-ban) Brazíliában indították útjára. Az alapítója Zolcsák István (1921-2006), Brazíliában élő erdélyi származású vállalkozó volt. Amikor az itthoni politikai életben megindultak a változások, 1989-ben, Zolcsák a lapot Magyarországra telepítette. „Az Erdélyi Magyarság hazatér Magyarországra" - hirdette a lap utolsó, Amerikában nyomtatott száma 1989 tavaszán. Ennek ellenére elmondható, hogy csak a lap címe tért haza, mert Magyarországon egy teljesen új lap született. Az új főszerkesztő, Köteles Pál (1927-1991) a folyóirat fő célkitűzésének tartotta „egy a nemzeti érdekeket érvényesítő stratégia kimunkálásának kezdeményezését". „Végre meg kell értenünk - írta -, hogy az erdélyi magyarság kérdése nem román belügy, és nem is tartható meg a magyar-román viszonyrendszerben. Ez a kérdés jellegzetesen európai ügy, megoldásában felelőssé kell tenni minden európai hatalmat s minden ország társadalmát". Az 1989-ben leírt mondatok ma is érvényesek. A lap mindvégig ebben a szellemben képviselte az erdélyi magyarság érdekeit, noha a főszerkesztő személye és a szerkesztők is időközben kicserélődtek. A főszerkesztői tisztséget Köteles Pál halála után Mátyás B. Ferenc, Józsa Péter, majd 1999 januárjától, a 37. számtól Lipcsey Ildikó tölti be.

1990-től, vagyis az első szám megjelenése óta a lapnak 62 (plusz egy különszám) száma látott napvilágot. A súlyos anyagi gondok, a támogatás hiánya rányomták bélyegüket a megjelenés folyamatosságára, valamint a terjesztésre is, ezért a 62. lapszám után megszűnt.

Ezután egy szám 2007 első felében, Moldvai Magyarság néven hagyja el a nyomdát. Ezt követően, 2008-tól ERDÉLYI SZÖVETSÉG címmel jelenik meg. A kiadvány csak a címében és a megjelenés gyakoriságában változott. Formátuma, szellemisége hasonlatos az Erdélyi Magyarságéhoz. Az Erdélyi Szövetség évente csak két alkalommal jelent meg. 2011-ben a lap megszűnik. Az Erdélyi Szövetség, civil szervezetként az elmúlt évtizedekben, a folyóirat szerkesztése mellett könyvkiadással is foglalkozott. 1991-ben az Erdélyi Szövetség egri tanácskozásának anyagát jelentették meg egy kis kiadványban Erdély jelene és jövője címmel (szerk.: Pomogáts Béla és Beke György).  1993 és 1995 között az Erdélyi Szövetség Füzetei sorozatcímmel összesen öt kis esszékötetet adtak ki. (Köteles Pál: Ki a babiloni fogságból; Pomogáts Béla: Ezredvég; Beke György: Egyetlen út az önrendelkezés; Nagy Pál: Marosvásárhelyi sorok; valamint Herédi Gusztáv: Kutyatej.) A könyvkiadás hagyományát Lipcsey Ildikó elevenítette fel.

„Az Erdélyi Szövetség műhelyében" sorozatcímmel, 2011-ben több kötetet is megjelentetett. Az sorozat első három kötete Lipcsey Ildikó cikkeit, tanulmányait, beszélgetéseit tartalmazza „Felelősségünk a máért, a holnapért, felelősségünk Trianonért 1", „Arcképvázlatok 2" és „Szomszédolás 3" címeken. Az első kötetből az aggódás, a nemzetféltés hangja tör elő. Ilyen címeket olvashatunk: Készülőben a harmadik Trianon, Ima a hazáért stb. Az arcképvázlatok című kötetből olyan ismert személyiségekről olvashatunk, mint Atzél Ede, Beke György, Illyés Gyula, Páskándi Géza, Salamon Anikó, Székelyhidi Ágoston és mások. Ugyanakkor nem kis meglepetésre írások vannak Dobrogeau Ghereáról, Ion Antonescuról, Gróza Péterről (Petru Groza), Nicolae Iorgáról, Mihály királyról és Xenopolról. A Szomszédolás című kötet a határon túl élő magyarság létért, megmaradásért való küzdelmeit tárja elénk. A sorozat más szerzők műveit is megjelenteti. Így kapott nyilvánosságot Takács Ferencnek a vasgárdáról írt hiánypótló műve és Spaller Árpádnak az erdélyi menekültekkel kapcsolatos tanulmányai.

A román történelem egy igen fontos részletét boncolgatja Takács Ferenc a Mihály Arkangyal Légiója - azaz, amit a vasgárdáról tudni kell című kötete. A tanulmány hatalmas forrásanyagra támaszkodva számos olyan ismeretet közöl a két világháború közötti román történelemről, melyeket eddig nem ismertünk. Takács Ferenc neve nem ismeretlen az olvasók előtt, hiszen aki olvasta a Hitel első számait, benne a Szemüveg mögött című írást, az már tudhatja, hogy kiről van szó. Többször közölt az Erdélyi Magyarságban is.

A sorozat utolsó könyve a Trianon árnyékában címet viseli és Spaller Árpádnak, az erdélyi menekültekről készített tanulmányait teszi közzé. Ezek a tanulmányok a Magyarországon és a világ más tájain letelepedett erdélyi magyarokról szólnak.

Azt, hogy ez a könyv megszületett, kizárólag Ildikónak köszönhetem. Mint minden könyv születésének, ennek is sajátos története van. Már lemondtam róla, amikor rám parancsolt, hogy ezt nem fogjuk abbahagyni, erről szó sem lehet.

Ildikó volt, a Márai által megfogalmazott „értékteremtő értelmiségi", aki egész életében azért dolgozott, hogy megértsük: „Trianon bennünk van, s a nemzet összes vereségéért és szenvedéséért mi magunk is felelősek vagyunk. Ha ez így marad, akkor nemcsak országrészeket veszítünk el, hanem a teljes hazát."

Most, amikor belső árulóink és külső ellenségeink összehangolt támadásának vagyunk a szenvedői, csak - az Ildikó által is szorgalmazott és gyakorolt - becsületes munka, a hit Istenben és önmagunkban, az egymás iránti keresztényi szeretet mutathat kivezető utat.

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Spaller Árpád: Számvetés és életmű
Erdélyi Szövetség - © 2008 - 2025 - erdelyi-szovetseg.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat